Molnár Tamás

A gyermekkori szerelmek egy életen át megmaradnak. Így vagyok én a fotózással. Hihetetlen, de már kisgyermekként megragadott. Kissrácként az volt a szórakozásom, hogy megpróbáltam megállítani és uralni az időt, a kezeimben tartani a pillanatot. Akkor mindez a képzeletemben zajlott, egy olyan titokzatos dimenzióban, melyet magamnak alkottam. Felnőttként rájöttem: mindez a valóságban is megtörténhet. Igaz lehet. Életem egyik legnagyobb szerencséjének tartom, hogy megtaláltam a gyerekkori álmom valóságát: a fotózást. Ha meg nem is állíthatom, de bármikor visszahozhatom az időt. Az „akkor”-t, a „most”-ot. Ezért lettem fotográfus.

Egy képben ott van a jelen, ami azonnal múlttá válik, átalakul. Hányszor szakad fel az emberből a mondat, amikor egy frissen készült képen felfedezi Önmagát, hogy: „Jajj, de szörnyen nézek ki!”, aztán elrepül pár év, és ugyanarról a képről már azt gondolja:”Hmm, megint ilyen szeretnék lenni!”. Az én dolgom az, hogy a fotón szereplő már az első pillanatban a lényeget lássa: mindenki egyedi, mindenki Önmaga, és ettől mindenki akkor (is) szép, amikor kattan a gép! A pillanat, amit képbe farag egy szerkezet – legyen az egy esküvő, egy portré, vagy akár egy termék – mindig egy alkotás, amely mögött ott áll egy fotográfus. Én pedig mindig boldog vagyok, ha az a fotográfus Én vagyok!